Kedves Végzős Diákjaink!
Egy kézfogás, egy mosoly, egy pillantás, egy ölelés – mindenki által ismert, kedves gesztusai az emberi kapcsolatoknak, kifejezzük vele, hogy a másik fontos nekünk, hozzánk tartozik, így üdvözöljük, így köszönünk el tőle. Elköszönni… ez a mostani elbúcsúztatás azért is ilyen szívszorítóan fájdalmas, mert nélkülöznie kell mindezeket a szeretetteljes megnyilvánulásokat, a ballagás szép ünnepélyességét, az emberi közösség, a társak jelenlétét. Mindazt, ami megkoronázza az itteni négy, illetve hat évetek emlékeit. Mondhatjuk, hogy ez nem igazság! Igen, így van, nem ezt érdemelnétek!
Azonban, ha arra gondoltok, hogy szinte majdnem minden ballagási búcsúztató azt emeli ki, hogy ezután léptek ki igazán a nagybetűs életbe, akkor elmondhatjuk, hogy Ti már kiléptetek. Sőt, mindjárt meg is tanulhattátok, milyen az, mikor lemondani és alkalmazkodni kell! Viszont olyan dolgokkal találkozhattatok, amivel eddig nem. A digitális oktatás új kihívásaival; vagy milyen is az, mikor egyedül kell beosztani az időt, rendezni a feladatok sorát, mindennel elkészülni, mint a felnőtteknek. Megpróbáljátok a bizonytalanság labirintusában elindulva is vállalni a megmérettetést, mert ez a belépő ahhoz, hogy tovább tudjatok lépni, a kitűzött célok felé.
Mi, a tanáraitok, büszkék vagyunk Rátok, mert már most bizonyítjátok, érettek vagytok. Segítünk, aggódunk és szorítunk értetek, mert mindnyájan egyetértünk azzal, amit a róka mondott a kis hercegnek Saint-Exupéry híres regényében: „….felelős vagy azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért.”
Évekkel ezelőtt, mikor tizenkét, illetve tizennégy éves kis emberpalántaként beléptetek a gimnáziumba, mi jó kertészek módjára megpróbáltunk Benneteket nevelgetni, „szellemi tápanyaghoz” juttatni, szeretni. Néha bizony nyesegetni is kellett a nem túl előnyös hajtásokat. Azt kívántuk, hogy mindegyikőtök épüljön, erősödjön, szépüljön, s végül virágot hozzon. Ti sokszor kíváncsian nyújtottátok felénk kis „ág-karocskáitokat”, miden új levél egy nagyszerű ígéret volt számunkra, a fejlődésetek jele. Előfordult, hogy bizalmatlanul, gonosz kis tüskékkel vettétek körül magatokat, s bizony, aki túl közel merészkedett, túl kíváncsi volt, megszúrtátok. Mostanra már a kis „palántáink” kezdik hozni első virágaikat, s a mi jutalmunk az, hogy mindezt láthatjuk.
Azonban egy váratlan vihar megtépázhatja a legszebb kertet is, a legvirulóbb rózsát is, épp ezért nekünk – tanároknak és diákoknak –még inkább folytatni kell a megkezdett utat, művelni a kertet, megőrizni a kincseket, építkezni és épülni tovább!
Milyen kincseket is találhattok, ha majd évtizedek múlva az emlékeitekben kutattok? Az emberi élet apró gesztusait: a mosolyt, a kézfogást, az összekacsintást. Szerencsére volt ebben bőven részetek a középiskolás évek alatt. Gondoljatok csak a baráti beszélgetésekre, az osztálykirándulásokra, egy-egy izgalmas versenyre, a jól vagy kevésbé sikerült dolgozatokra, a szerelemre, csalódásokra; a gyönyörű és vidám szalagavatótokra; arra a remek csapatra, amivé végül összekovácsolódtatok! Míg ilyen kincseitek vannak, gazdagok lesztek mindig!
Most azonban indulni kell, az elválás nehéz, de a hit ott van bennünk: Az ifjúság kertje mindig egy szebb jövő ígérete marad!
A nagy igazságok helyett egy dalszöveg egyszerű bölcsességével búcsúzunk:
„Itt ül az idő a nyakamon,
Kifogy az út a lábam alól,
Akkor is megyek, ha nem akarok,
Ha nem kísér senki utamon.
Arcom mossa eső és szárítja a szél,
Az ember mindig JOBBAT REMÉL….”
Szeretettel: a Bródy Nevelőtestülete
